Augusztust váltó szeptemberi meleg volt, az apró házak övezte zugból minden gyerek elment iskolába. Egyedül maradtam Bobi kutyámmal, aki a legjobb barátom volt. A villanydrótokról leröppentek a fecskék s az apró fehér házak árnyékos oldalán kerestek menedéket a forróságban.
Ott pihegtek a szegény kis fehérmellényesek. Bárcsak esne az eső, néztem a felhőtlen ibolyaszínű égre, akkor a fecskék is ihatnának bőven és én is fürödhetnék a telt árkokban. A gulyakúthoz nem mertem elmenni, féltem, hogy beleesek, s mi lesz akkor szegény apámékkal? A nagy favödröt úgysem tudom egyedül felhúzni. Ráadásul a csúzlim is elszakadt, nagy szormorúság szállt a lelkemre a gyönyörű nyárban.
Reggel, amikor a gyerekek elindultak az iskolába, én is utánuklopakodtam félmeztelenül, klottgatyában, mezítláb. Nem vettek észre, betartottam a távolságot. A kutyám, Bobi is velem jött. A tanácsháza tetejéről a hangszórókból indulók szóltak, a zene szélcsendben elhallatszott a temetőig, amelynek szélében laktunk. A gyerekek bementek az iskola kapun. Én is követtem őket. Hosszú folyosóra jutottam. Az osztályok nyitott ajtaján keresztül kihallatszott a tanítók szava.
Az első két ajtón benéztem, a teremben nálamnál nagyobb gyerekeket láttam, Továbbmentem és az utolsó osztályban ráleltem a korombeliekre. Néhányan szóltak hozzám, mások felém mutattak, de én nem értettem mit mondtak. Furcsa volt, ahogy mozgott a szájuk, de a hangjukat nem hallottam, csak a szívem dobogása zakatolt a fülemben. A padsorok elején az asztalnál fehér köpenyes tanítónéni állt. Felém indult, az ő megnyugtató hangját már hallottam. Kezét a fejemre tette és megkérdezte: -Hát te, kisfiam, mit akarsz? Egyszeriben megnyugodtam. -Iskolába akarok járni. - Miért nem írattak be a szüleid? - Anyukám azt mondta, én még kicsi vagyok, majd jövőre. - Hány éves vagy? - Hét. - Mi a neved? - Pali. - Hát fiacskám, most menj szépen haza és mondd meg az anyukádnak, hogy te már nagyfiú vagy és írasson be az iskolába. De hozza el a személyi igazolványát is, a többit majd megbeszéljük. Hazáig rohantam, pedig tudtam, hogy nincs még otthon Anyánk! Nem néztem Tóth Pistáék cukorkával teli kirakata felé sem, és nem mentem a kacsa-tóhoz megdobálni a rucákat. Elmeséltem Bobinak, hogy holnap magára hagyom, mert én iskolába fogok járni, azt az időt ki kell bírnia, még hazajövök. Anyámnak sem mondok el semmit abból amit üzent a tanító néni, mert úgysem engedne el, mivel nincs ruhám, cipőm, nincs könyvem sem. Nekem semmim sincs, nem úgy, mint a bátyámnak és a nővéremnek. Pedig apám, amikor látta, hogy megtanultam az ábécét, és írni tudok, kijelentette: „Fiam, most már többet tudsz, mint a szolgabíró fia, aki velem járt iskolába, mert ő bizony nem tudott így írni és olvasni.” Ezt még a télen mondta, és most nyár vége van. A délután hamar elszaladt. A tarlókon túl, a nyárfás tanya mögé bukott a nap. Bangi fellocsolta, felseperte az udvart, kitörölte a lámpaüveget s már ki tudja hányadszor mentem ki a sarokra, de még mindig nem láttam jönni anyánkat. Aztán végre hazajött, kirakta a kaskából az ennivalót. Ettünk, készülődtünk a lefekvéshez. Gyorsan ágyba bújtam, úgy tettem mintha aludtam volna, de vigyáztam, hogy el ne aludjak. Vártam, hogy anyám lerakja a kötőjét, mert annak a zsebében tartotta az igazolványát. A falon a nagyóra éjfélt mutatott, de anyám még fönn volt. Gyuri és Mari ruháit készítette másnapra. Persze csak nekik - gondoltam - nekem semmit. „Te csak maradj Pali fiam, majd jövőre.” Nem! Most elveszem azt az igazolványt és holnap beviszem az iskolába. Éjfél jóval elmúlt, amikor Anyám nagyot sóhajtott szegény és lefeküdt mellém. Magához vont, kicsit még morzsolta a fejemet, majd pár pillanat múlva elernyedtek az újjai és nemsokára elaludt. A kötőjét sem vette le, így könnyű volt az igazolványt kivennem a zsebéből. Gyorsan a fejem alá tettem, s a fáradtságtól szinte azonnal elnyomott az álom. Sült szalonna illatára ébredtem. Testvéreim már készen álltak. Hirtelen az igazolvány jutott az eszembe. Ijedten a fejem alá nyúltam, ott volt. Hála Istennek, gyorsan a gatyám korcába csavartam és kiosontam a házból. Kiültem a Fáni néni háza előtt lévő padkára. Reggelenként mindig oda ültem, mert odasütött a nap. Vártam, hogy Anyám és testvéreim elmenjenek hazulról. Anyám odaszólt: - Gyere, fiam, egyél, csináltam cukorból teát, no, gyere! - Nem! - válaszoltam röviden, de tudtam én jól, hogy miért nem! Vártam! - Mindjárt jövök fiacskám, - hallotam Anyám szavát. - csak elkísérem a gyerekeket az iskolába és veszek valami ennivalót. Hozok neked Tóth Pistától "kakas-nyalókát" jó? Megállt előttem egy pillanatra, eltakarta a napot is. De én csak az igazolványra összpontosítottam a gondolataimat, összehúztam a lábaimat és előrehajoltam a fejemet lehajtva, meg ne lássa az igazolványt a gatyám korcában. Menj csak - gondoltam, de nem mondtam semmit. Búcsút vettem a kutyámtól, kikötöttem a gémeskút melletti akácfához, s a többi gyerek után rohantam. Amikor beértem őket lelassítottam lépteimet, s csöndesen lopakodtam mögöttük a tanácsházáig. A hangszóróból reggeli zene harsogott, mint minden reggel. Itt húzódtam meg mindaddig, amíg a gyerekek be nem mentek az iskolába, utánuk én is beléptem. Egy pillanatra megálltam az ajtóban, majd beljebb léptem. A padló feketére volt mázolva, a talpam olajos lett, volt is este vele szegény anyámnak gondja, amikor mosdatott. A tanító nénihez léptem és odaadtam neki az igazolványt. - Hát anyukád hol van? - Nem tudott eljönni, hazudtam, mert beteg a kistestvérem! A tanítónéni megnézte az igazolványt, majd így szólt: - Ismerem az anyukádat, majd beszélek vele. Ülj le a hátsó padba. Füzetet és könyvet hoztál? - szólt utánam. - Majd holnap vesz Anyukám - füllentettem. - No, jól van, menj ülj le és figyelj csendesen. Beültem a padba, jó nagy volt. Még öten is elfértünk volna benne. A tanítónéni a falra mutatott: - Na, gyerekek most az ábécét fogjuk megtanulni. Tegyétek hátra a kezeteket, és ha valaki szólni akar, emelje fel a jobb kezét, így ni - és felmutatta két ujját. Kezemet hátratettem, lábamat magam aláhúztam. Nem szóltam, de örültem, hogy én ismerem már azokat a betűket. Tanítás után hazamentem. Bözsikétől - Fáni néni unokájától - kértem olvasókönyvet, ugyanis neki két könyve volt. De nem volt hajlandó odaadni, mivel az egyiket itthon, a másikat az iskolában használta. Dühbe gurultam, meghúztem mindkét copfját, jól elpáholtam. Így jutottam az olvasókönyv birtokába. Ezzel barátságunk is megpecsételődött. Egy osztályba jártunk mindaddig, amíg másik faluba nem költöztünk. Másnap az iskolában nem bírtam sokáig szótlanul maradni. Felnyújtottam a kezemet. - Tessék - szólt a tanító néni. - Tanítónéni kérem, én az egész ábécét kívülről tudom. - Ha tudod, mondd el. Én hangosan, ahogy Apám tanított rá a téli estéken pislákoló lámpánk fényénél, elmondtam az egészet és visszaültem a padba. A tanítónéni odajött hozzám, megsimogatta a fejemet és megdicsért. - Írni és olvasni is tudok ám - dicsekedtem. - Ki tanított meg ezekre, kisfiam? - Édesapám. Középen felütöttem a könyvemet és fennhangon olvasni kezdtem: „Ottó áll. Ott a toll. Lola látta. Ottó tollát. Ottó tollat lát”" A nyár gyorsan elrepült, akárcsak a gólyák és a fecskék, de nekem még sokáig nem volt cipőm. Október reggelein már igen hideg volt a föld, vagy esett az eső, no de én mezítláb is elfutottam az iskolába. Ha esett, az eresz alá húzódtam. Egyik este, mert anyánk általában akkor jött haza a faluból, kaptam anyámtól egy pár használt cipőt, ami sajnos kicsi volt és ennekk nyomát a mai napig viselik lábam ujjai. Később kaptam egy nagykabátot is, gombok nélkül. Nagyon megszerettem, éjszakánként a fejem alatt tartottam, hogy el ne vigye senki. Reggelre aztán nyolc-tíz éle volt, de nem bántam. Spárgával átkötöttem, jó melegen tartotta fázó kis testemet. Iskolába járásomról anyám csak akkor szerzett tudomást, amikor hazahoztam a félévi bizonyítványomat. Odaálltam elé és azt mondtam: - Édesanyám, én nem vártam jövőig, azt mondta Körmendi tanítónéni, hogy már nagyfiú vagyok, eljártam az iskolába nem pedig játszani. Itt a bizonyítványom is! Kedvesen mosolygó szemében láttam, hogy mindez előtte nyílt titok volt. Nézd, mutattam a jegyeket neki: magatartás ötös, ez is ötös, ez is ötös, mind ötös Anyácskám! Anyám csodálkozva csapta össze tenyerét. Szegény nem ismerte sem a betüket, sem a számokat, és mégis…! Majd levette a kendőjét, felkapott és sokáig, nagyon sokáig szorított magához könny szökött drága szmeibe, szintenémán sírta el magát. Amikor letett, azt mondtam: " Én azt gondoltam, hogy örülni fogsz, anyám!"
Anyám régen elment az égiekhez, s kis házunk sem áll a régi helyen, csak emlékeim tartják pici ablakait és én az élet fura összefüggésein túl, már azt is tudom, hogy a boldogságtól lehet néha sírni!
|