- Megyek, keresek hatósági tanúkat - mondta bokáit ünnepélyesen összecsapva Fejkó alhadnagy, bűnügyi főtechnikus az utolsó szolgálatának utolsó hulláját szemléző Csuri doktornak.

- Hagyd a fenébe! - dohogott a nyugdíjazása küszöbén és a Keleti pályaudvar külső vágányai mellett toporgó rendőrorvos. - Jók lesznek a Jóék is.

 A Jó házaspár negyven éve teljesített szolgálatot a rendőrségnél. Szinte családtagnak számítottak a fővárosi kapitányságokon, gyakorta emlegették őket mint a bűnüldöző szakma fontos szereplőit, a mindig készséges kollégákat: Jó Pál és Jó Pálné, lakik, Bp. I. ker., Ó u. 2. vagy 1., esetleg 7. Kinek mi jutott eszébe.

A lényeg, hogy egyjegyű szám legyen, gyorsan leírható még fáradságtól, kialvatlanságtól remegő kézzel is. Persze soha nem látta őket senki. Sem a kapitányságokon, sem a holtak mellett, sem a rablótámadások helyszínén. Nevüket a bűnüldözés, a helyszíni szemlék hőskorában találta ki valaki, és írta be a hatósági tanú rubrikába, az űrlap alján. Mert hatósági tanú, az kell, az előírás, de télen vagy néptelen környék árokpartján, késő éjjel nem nyüzsögnek az erre a fontos szerepre alkalmas alanyok. Itt vannak a Jóék, mondták ilyenkor a rendőrök, és beírták nevüket a formanyomtatvány megfelelő helyére. Többezer ember halálánál szerepelt a Jó házaspár neve, de soha senki nem firtatta kilétüket. Csak gyermekgyilkosságnál nem illett őket citálni.

 Fejkó nem hagyta magát lebeszélni arról, hogy minden klappoljon kedvenc doktora, gyermeke keresztapja, anyja megmentője utolsó sihtájában. Még ha egy vonatgázolt hajléktalan is az utolsó halottja, éjjel egykor a vágányok között. Látta barátján, megilletődött a pillanattól, de tartotta magát. Régóta várta, műgonddal irtotta lelkéből az elfogódottság csíráit. Úgy érezte, a búcsúzással meggyalázná a hulláit. Ők sem búcsúzhattak senkitől. Fejkó nem talált „H.T”-alanyokat a pályaudvaron, a vasutasok elbújtak előlük.  

- Nincs kedvetek a vagdalt húshoz, mi?! - mérgelődött a főtechnikus, majd keresztülkocogott a pályaudvaron.

 Már a Baross téren rágta a cigarettát a hirtelen jött ónos esőben, amikor elkiáltotta magát.                                                                                                                          

- Hé! Maguk ott! A törvény nevében! - kurjantott az aluljáróból felbukkanó alakok felé, s azzal futni kezdett a két ember irányába.                                                                                                

- Kér egy kis forró teát, biztos úr? - kérdezte a vastag, kötött fejkendőt viselő asszony, amikor a ziháló rendőr megállt előttük. Fejkó ezen úgy meglepődött, hogy pár pillanatig csak a szemeit forgatta, fújtatott és krákogott. Köpni nem mert.                                                              

 - Valami baj van, fiam? - szólalt meg most az idős férfi, és botjával koppantott a járdán. Fejkó elhadarta, mi járatban van: hatósági tanúkra van szüksége. Az asszony aggódva nézett emberére. Ilyen dologban sosem vettek részt, nem tudják, mit is kell tenni. A szúrós tekintetű aggastyán azonban rápirított feleségére, hogy márpedig a törvény, az törvény.                           

- A hatóság munkáját segíteni kell! - tette hozzá, s újfent koppantott a nyirkos kövön. Amíg a tárlóvágányon veszteglő szerelvényhez mint gyilokhoz, illetve az annak kerekei között, száz méter hosszan elterülő Semjei János hajléktalan elhunyt földi maradványaihoz értek, Fejkó diszkréten ecsetelte az eset lényegét. A részletekről hallgatott, és megígérte, a holtestet nem fogják látni. Csuri doktor elismerően füttyentett, amikor megpillantotta a két hatósági tanút meg a mögöttük büszkén közeledő Fejkót. Nekiláttak az adminisztrálásnak. Az idős ember, ugyanolyan kenetteljes fennhangon, mint Fejkó, belefogott:

- Kérem alázattal! Az én becsületes nevem, édesapám által és születésemtől, vagyis az úr ezerkilencszáztizenegyedik évének, április ötödikétől kezdődően...                                                                                        

- Előbb a név! - rendelkezett Fejkó, és az öreg bólintott.  

 - Az én nevem tehát Jó Pál. Az orvos csaknem felkacagott.  

- Hát persze! Ja! - dadogta, illemtudóan leküzdve nevetését.  

- Nagyon kedvesek... igazán szép... szép ez tőled, Fejkó fiam. 

- Az ki van zárva! - rebegte Fejkó, és rémülten pislogott. Kikapta az öregúr kezéből a személyi igazolványát. Mohón lapozta, szeme elé emelte a passzust. Aztán elnémult és az orvos kezébe nyomta a csaknem muzeális könyvecskét. Csuri doktort az ájulás kerülgette.      A két öreg persze nem értette a rendőrök arcára hírtelen kiülő verejtékcseppeket, rémült grimaszokat.
 - Nagyon köszönjük… a rendőrség nevében- ölelte át a két idős vállát és visszaadta az okmányt.

(Illusztráció: Péli Tamás grafikája)