Mítoszteremtő törekvések Szécsi Magda néhány művében

„…ha e méltó élethez dajkát keressz, amelynek a tejében nagy és szép éppúgy nincs s nem is tud külön lenni, mint az igazi költőében: akaszd őt a mítosz emlőire.”
/Németh László: A Mítosz emlőin/
     Szécsi Magda cigány származású írónő több mint egy évtizedig grafikus művészként és meseíróként volt jelen a köztudatban. Egymást követték szerelmes meseregényei illetve cigányokhoz fűződő meséskötetei. S hogy miért éppen a mese műfaját részesítette előnyben? Ő maga így vall minderről: „Belemenekülök a meséimbe, addig sem vagyok itt ezen a földön. Nem vagyok a XX. században, ezáltal elkerülhetek más, jobb világokba. Igyekszem minél hosszabb meséket írni, hogy minél később kerüljek vissza a földre. Nem vagyok kibékülve ezzel az élettel.”1 S milyenek ezek a „más, jobb világok” melyek a valóságtól való menekülés lehetőségét nyújtják? Sokszor azt tapasztaljuk, hogy az írónő tollából születő újraértelmezett mese nem a csodák birodalma, hanem a kegyetlen, a kérlelhetetlen valóság metaforája. Egy nép önmagára találása, reménykedése és reménytelensége fogalmazódik meg ezekben a történetekben. Mindemellett megfigyelhető, hogy egyre tágasabb tereket és időket álmodnak eleven életté Szécsi Magda meséi. S egyre erőteljesebb bennük a szándék, amely immár egységes mitológiává rendezi a cigányság sors-töredékeit.2

     Úgy gondolom érdemes megtekinteni ezeket a műveket abból a szempontból, hogy valóban jelen van-e bennük mítoszteremtő törekvés, s ha igen, akkor a mítoszok milyen elemei állnak ennek a szolgálatában. Vizsgálódásaim négy kötetre terjednek ki részletesen: az 1988-ban megjelent, cigánymeséket tartalmazó kötetre, Az aranyhalas lószem tükrére, és három szerelmes meseregényre, a Madarak aranyhegedűn (1996), a Pogány tűz (2000) és a Csak vitt a szél (2000) című művekre.
     Mindenekelőtt azonban vizsgáljuk meg a mítosz és a mese fogalmát, egymáshoz való viszonyát.3 A görög mythos mesét jelent, vagy igen széles értelemben bármit, amit valaki elmond vagy állít, egy történetet, egy darab cselekményét. Platón számára, aki ismereteink szerint elsőként használta ezt a kifejezést, a mythologia nem mást jelentett, mint történetek elbeszélését. Kirk felhívja rá a figyelmet, hogy a mítosznak nincs valamiféle egyetlen definíciója, nem létezik egy platonikus mítosz-idea, amelyhez minden egyes mítoszt hozzámérhetnénk, hiszen a mítoszok elképesztő módon különböznek egymástól mind morfológiájuk, mind társadalmi funkciójukban.4
     Van olyan irányzat, amely tagadja, hogy a mítosz és a (nép)mese között éles megkülönböztetést lehetne tenni, Ruth Benedict és Smith Thompson például a mítoszt a népmese egyik ágának tekintik.5 Benedict emellett felhívja a figyelmet, arra, hogy létezik az egyik műfajtól a másik felé, pontosabban: a népmesétől a mítosz felé irányuló mozgás. Meletyinszkij ettől eltérően arra a megállapításra jut, hogy a mese a mítoszból ered. Eszerint a mítosz mesévé alakulásának egyik legfontosabb mozgatója a szakrális jelleg elvesztése.6 Propp és Lévi-Strauss szintén elismeri a mese és a mítosz elvi közelségét: Propp a varázsmesét „mitikus” mesének nevezi (hasonlóan Meletyinszkijhez a mesét a mítoszból eredezteti), Lévi-Strauss pedig a mesét csupán a mítosz kissé „gyengített” változatának tartja. Lévi-Strauss abból indul ki, hogy a mítosz a többi nyelvi fenoméntől eltérően egyidejűleg beletartozik mindkét saussure.i kategóriába – a langue és a parole kategóriájába -: mint a múltról szóló történeti elbeszélés diakronikus és időben megfordíthatatlan; viszont abban a tekintetben, hogy a jelen (és a jövő) magyarázatának eszköze, szinkronikus és időben megfordítható.7
     Jól látható, hogy pontos, minden részletre kiterjedő, egyértelmű definíció nem adható sem a mítoszra, sem a mesére, sőt egymáshoz való viszonyuk sem tisztázható vitathatatlanul, ám bizonyos jegyek, elemek lehetővé teszik, hogy egy-egy történetet a mese vagy a mítosz „kategóriájába” soroljunk be. Természetesen ennek az osztályozó tevékenységnek az eredménye, melyet akár tudományos jelzővel is illethetünk, nem feltétlenül egyezik az adott törzs vagy népcsoport véleményével az egyes szövegek tekintetében. A helyzetet tovább bonyolíthatja az is, hogy ugyanazt a szöveget az egyik törzs vagy a törzsön belül az egyik csoport felfoghatja mítosznak, a másik mesének. A különbségtétel alapja legtöbbször az, hogy az adott szöveget szakrálisnak vagy nem szakrálisnak, szavahihetőnek vagy nem szavahihetőnek tekintik.8 Így talán az is megengedhető, hogy Szécsi Magda néhány művével kapcsolatban megkérdőjelezzük azok eddigi műfaji besorolását – még, ha ezt maga az írónő tette is meg korábban – és újragondolva azt, új eredményre jussunk.
     A mitológiai gondolkodás mindenekelőtt olyan „metafizikai” problémákra koncentrál, mint a születés, a halál titka, a sors stb., ezek a kérdések a tudomány számára meglehetősen periferikusak, s a rájuk adott tisztán logikai válaszok nem mindig elégítik ki az embereket még a modern társadalomban sem. A mitológiai megismerés tartalma alá van rendelve egy harmónia- és rendteremtő cél kielégítésének, tendenciája egy olyan globális világfelfogás, amely a kaotikus rendetlenség és szervezetlenség legapróbb elemeit sem engedi meg. A mítosz megmagyarázza és szentesíti a fennálló társadalmi és kozmikus rendet, e rendet pedig úgy értelmezi, ahogy az adott kultúrára jellemző; úgy magyarázza meg az embernek magát az embert és az őt körülvevő világot, hogy ez által fenntartsa a kozmikus rendet. A mitológiai szemantikai rendszer, megőrzi múltba irányultságát, s az, ahogy a múltról beszél, önkifejezésének egyik legfontosabb és sajátságos, jellegzetes módja.9 Kirk felhívja rá a figyelmet, hogy a mese cselekménye csakúgy, mint a mítoszé, játszódhat a múltban, azonban a kettő között lényeges különbség van, hiszen a mese „egyszer volt, hol nem volt” formulája a történelmi időre utal és nem a teremtésnek, az első embereknek vagy az aranykornak az idejére.10
     Érdemes megtekinteni Szécsi Magda műveit a fentebb leírtak szempontjából, s meglepő eredményre juthatunk.
     A sors kérdése különösen fontos szerepet játszik az írónő műveiben, mind a cigányság, mint népcsoport szempontjából, mind a szereplők tekintetében. (Ám feltétlenül meg kell jegyezni, hogy ezek a hősök sohasem pusztán magukért küzdenek, szenvednek és szeretnek, hanem mindig a tágabb közösségükért is, a népükért, annak fennmaradásáért.) Ezekben a művekben jelen van a fennálló társadalmi és kozmikus rend szentesítése, megmagyarázása, mégpedig úgy, ahogy az adott kultúrára jellemző. Napjainkban a cigányság szétszóratásban, a világ számos országában él, gyakran hazátlanul, gyökeret sehol sem tudva ereszteni, vándorolva (vagy inkább kivándorolva). Szécsi Magda műveiben megadja mindennek az okát, a magyarázatát. Az okok a múltban gyökereznek, legtöbbször az ősmúltban, időnként a teremtés korában, az első emberek idejében, máskor pedig az aranykorban. Már Az aranyhalas lószem tükre című mesekötetben is több magyarázatát találhatjuk a cigányság szétszóratásának, más népektől való elkülönültségének. A különböző történetekben közös vonás az, hogy a cigányság valaha egységes nép volt, egy területen éltek, nem voltak vándorlásra kényszerítve. A Doja, a cigánytündér című történetben a tündér segítségével a cigányok saját országot alapítanak egy nagy-nagy szigeten, Cigányországot, melyet a Rom-tenger vesz körül. (A „rom” szóból származik a cigányság, a romák népneve, mely (cigány) embert jelent.) Ez az ország egyben az aranykor helyszíne is, hiszen: „Mint a mesebeli paradicsomban, úgy élünk! – hitetlenkedtek a cigányok.”11 Ám idővel tudatlanságukban bűnt követnek el, mely miatt a föld alól szörnyek szabadulnak rájuk, melyektől ugyan megszabadítja őket Doja, de ők visszavágynak oda, ahonnan eljöttek. Így ismét a tündér hajába kapaszkodva teszik meg útjukat, de már visszafelé. A kapzsiságuk miatt azonban túl nagy terhet cipelnek magukkal, így egyenként, kit mikor hagy el az ereje, különböző földeken, országokban érnek földet. „A cigányok azóta is vándorolnak egymást keresve.”12 Ebben a történetben, mintha a zsidóság szétszóratásának története csengene vissza, hiszen itt is a kishitűség, mint bűn jelenik meg, hiszen nem bíznak az „égből jövő” gondviselésben, abban, hogy a tündér legközelebb is megtudja védeni őket a támadókkal szemben, illetve a „világi gondolkodás”, az anyagiasság bűne, mely szintén a gondviselésbe vetett hit meggyengülésének a jele. A Karadana átka című történetben szintén a cigányság szétszóratásának történetéről olvashatunk, sőt, itt még a más népektől való elkülönültségükre is találhatunk magyarázatot. A címszereplő, Karadana, egy minden bűbájosságot ismerő cigánylány miután megtalálja a neki rendelt cigány férfit, s átadja ajándékát, a két zsák igazgyöngyöt, népe kapzsiságával találkozik, ezért megátkozza a rabló cigánynépet: „Azt kívánom, hogy szóródjatok szét a világ négy tája felé, de ne legyen nyugodt szállásotok sehol! Úgy járjatok, keljetek a világban, olyan megalázottan, ahogy én jártam köztetek!”13 A Csak vitt a szél című kötetben szintén az aranykor, az ártatlanság kora után következik be a szétszóródás állapota, ám itt már felcsillan a szebb holnap reménye is. A jelentől elzárt mitikus korban a tenger mélyén egy „szigeten” szeretetben és gazdagságban éltek a cigányok, mindaddig békességben, amíg a fenti világból egy „fehér homlokú” ezeréves öregember nem érkezett közéjük meghalni. Az ő személye kelt bennük vágyat arra, hogy elhagyják birodalmukat, s megismerkedjenek az idegen világával. Ebben a történetben azonban már nem kicsinyes bűnök állnak a szétszóratás hátterében, hanem az a naivitás és jó szándék, amivel a „fehér homlokúakhoz” közelednek, akiket hajt a kapzsiság és az önzés, ezért lemészárolják a tengermélyi sátorvárosból érkezetteket. A Pogány tűz című műben a romák ősei a sumburók (a „sumburó” szó jelentése: „mag”) „nem kevesebbet állítottak magukról, mint hogy ők a világ kezdete, a mag, amelyből más népek fakadtak, sokasodtak a Földön. Szépségüket a csillagok fényének köszönhették, erejüket a Nap erejének tulajdonították. (…) Ők voltak az ember és az Isten egy személyben…”14 Itt már nyoma sincs annak a naivitásnak, ami a „Csak vitt a szél” cigány hőseit jellemzi, a cigányok virágzó birodalma már nem a tenger mélye alá szorul, hanem nagyon is a földön van, rabszolgákat tartanak, akik „mészfehérbőrűek, földfeketék, napsárgák”. Bukásukat az emberi engedetlenségnek köszönhetik, annak, hogy a királyné a tiltás ellenére megszüli a rossz csillagzat alatt fogant fiát, Datot, ezáltal teljesedik be a sumburók (romák) sorsa, örök hazátlanságra ítéltetik népük. Dat azáltal viszi pusztulásba népét, hogy „enged a hatalom ördögének”, s nem apja bölcsességével kormányozza birodalmát. Azonban mindez mögött a sors beteljesedése húzódik meg, hiszen kiderül, a bűnhődés igazi oka az, hogy: „ a Világot Teremtőtől eloroztuk a teremtés csodáját. Magunkat kiáltottuk ki a világ megteremtőjének. A Nagy Lény, ami Fény csupán, nem ember, mégis megátkozott téged, uram.”15
     A mítoszok gyakori szereplője a kultúrhérosz, aki a szakrális és a nem szakrális határán áll, nem istennek tekintik, hanem rendkívüli, mágikus erőkkel megáldott, nagyeszű hősnek. A kultúrhéroszok tevékenysége kiterjedhet a halál legyőzésére, az emberek életének megvédésére a szörnyektől, és ők azok, akik elsőként megtanítanak bizonyos mesterségeket népüknek, esetleg bevezetnek bizonyos tabukat. Mindemellett a kultúrhéroszok gyakran rúgják fel a törvényeket, elsősorban az incestust tiltókat. A vérfertőzés, s más társadalmi szabályok megszegése (…) káosszal fenyeget, azzal, hogy felborul a már kivívott társadalmi és természeti rend.16 Ilyen mágikus erejű hősökben nincs hiány Szécsi Magda műveiben, például A cigányok királya című történet címszereplője, Kartu madárrá változva, egy távoli szigeten viskó tetejéről leskelődve sajátította el a patkókovácsolás, a teknővájás, a téglaégetés és a hegedűfaragás mesterségét. Népéhez visszatérve (természetesen már emberalakban) átadja övéinek az út során szerzett tapasztalatát, ezzel biztosítja azok jó életét. Királlyá koronázása után a vérfertőzés szörnyű bűnét követi el, azzal, hogy sátrába vezeti soha nem látott lányát, Mürdzsilkát. A szabályok megszegése (még, ha tudtán kívül is történik), ez esetben is következményekkel jár. A sorra születő fiúgyermekek meghalnak, majd Mürdzsilka is. Rettenetes idők következnek, melyek az oly nehezen kivívott társadalmi és természeti rend széthullásával, ismét káosszal fenyegetnek. Az égből „felpüffedt varangyok és giguli férgek”17 hullanak, a király pedig véres bosszút áll népén. A rend reményét Buderatubál (egy újabb, esetleges „kultúrhérosz”) hozza el, aki szintén azt álmodta, hogy ő lesz a cigányok királya, azonban mielőtt betöltené szerepét világot látni, bölcsességet szerezni indul, ám útjáról azóta sem ért vissza, így a rend sem állhatott helyre.
     Nem ritka azonban, hogy Szécsi Magda műveiben nők töltik be a kultúrhéroszok szerepét, funkcióját. (Ennek hátterében az állhat, hogy cigány családokban gyakran az anyákra hárul a család összetartása, illetve gyakran a fenntartása is.) Meletyinszkij hívja fel rá a figyelmet, hogy a pszichofiziológiai „káosznak” társadalmi „kozmosszá” alakulása, az egyéni emóciók megzabolázása és megrendszabályozása – főleg a rítusok évén – eltart az ember életének a végéig. Ebből a szempontból kivételes szerepet játszanak az átmeneti rítusok. (…) Az átmeneti rítusok általában tartalmaznak olyan elemet, hogy az egyén egy időre kiszakad a társadalmi struktúrából, teljesít különféle próbatételeket, a társadalmon kívüli démoni erőkkel érintkezik, rituálisan megtisztul, majd visszatér a társadalomba, annak immár másik „részébe”, más státusban stb. Az ideiglenes, jelképes halál és a szellemekkel felvett kapcsolat nyitja meg az utat az újjászületés, pontosabban az új minőségben újraszületés előtt. Ennek az ideiglenes halálnak a szimbólumát gyakran olyan motívum fejezi ki, hogy az avatandót felfalja, majd kiköpi egy szörny, vagy az avatandó ellátogat a holtak birodalmába, a lelkek országába, megvív a szellemekkel, kultikus tárgyakat és vallási titkokat hoz onnan vissza magával stb. Az avatás és az átmenet az egyik állapotból a másikba úgy jelenik meg, mint a régi állapotnak a felszámolása és az újnak a kezdete, mint a halál és egy új születés, amit pontatlan lenne „újjászületésnek” neveznünk. (…) Mindazok a megpróbáltatások, amiket a kultúrhérosz vagy az archaikus mítoszok más hőse kiáll, gyakran valamiféle különleges miszteriális „szenvedélyeknek” vagy szenvedéseknek foghatók fel, a hős ezek árán válik erőssé és bölccsé, mind a maga, mind az egész emberiség javára.18
     Ilyen átmeneti rítusként értelmezhető a Madarak aranyhegedűn című kötet főszereplőnőjének, Hanidzsának az útja, amelynek végeredménye valóban a pszichofiziológiai „káosznak” társadalmi „kozmosszá” alakulása. Hanidzsa, a nem emberi apától származó, mágikus képességű lány elvágyódik cigány népétől, melyet szülei halála után el is hagy, annak tudatában, hogy hűtlensége büntetéseként halál vár rá, ha visszatér. Hanidzsa útra kelése azonban nem öncélú, azért hagyja el törzsét, hogy megtalálja a hozzájuk vezető utat, hogy megértse félelmüket, boldogtalanságukat. Azzal, hogy a lány kiszakad megszokott közösségéből, próbatételek sora veszi kezdetét, démoni erőkkel érintkezik Romodoláksán, a Poklok Fejedelme birodalmában, föld alatti útja során „saját félelmei barlangját” járja meg, legrejtettebb énjével néz farkasszemet, majd az égi birodalomba jutva megtapasztalja a halál állapotát, az Isten szinte tapintható és látható közelségét, ahol ősi titkok kapuját feszegeti. Később a földi poklot, a rabszolgaság állapotát élheti meg, majd apokaliptikus látomásában bepillantást nyer a jövő világába, az érző ember nélküli, gépember uralta szeretetlen korba. S hogy mindezt az utat csak „álmában” vagy valóságosan járta-e be, nehezen eldönthető, többször is nyitva marad a válasz, de egy helyütt talán megkapjuk a feleletet:  „ - Ne sírj. Ez csak mese, nem valóság! – búgta az aranyhegedű. – De igen. Ez valóság. – lehelte Hanidzsa. – Mivel valósnak érzed a nem létezőt, az a bizonyíték arra, hogy belecsöppentél egy mese kellős közepébe. – bizonygatta az aranyhegedű, de elhallgatott, mikor meglátta Hanidzsa kicsorduló vérét. – Igazad van, ez csak egy mese! – hitte el Hanidzsa, és nem érezte a fájdalmat. Jobb, ha nem szólok semmit- gondolta az aranyhegedű, és édes dallamot csalt ki húrjaiból.”19
     Az átélt tapasztalatok hatására a hősnő átalakul, egy új állapot veszi kezdetét. Hanidzsa visszatérése a „társadalomba”, nem a népéhez való visszatérést jelenti, hanem „ az aranyhajú emberek birodalmába való” beilleszkedést. Ezzel megszűnik vágyakozása az iránt, hogy megismerje, hogyan élnek az idegen emberek, s felébred szívében a népéhez való visszatérés vágya. Számára azonban ez már lehetetlen, de a sorsnak be kell teljesednie, az átélt tapasztalatokkal nem csak neki, de törzsének is gazdagodnia kell. Ez a „küldetés” azonban már nem rá, hanem Razsinnátára vár. Míg Hanidzsa útja népétől az átmeneti rítusokon át az idegenek világába vezetett, addig lányáé az idegenek birodalmából saját törzséhez. Azonban neki is át kell mennie az anyja által megélt átmeneti rítusokon, ám ő álmában tapasztalja meg azokat. Sorsa több tekintetben is anyja sorsának tükörképe, hiszen neki is megjelenik a vak Rodákosán, s ő is csak ezután indul el útjára, ő is szerelmes lesz egy Zsijegsán nevű férfibe, aki bár megszólalásig hasonlít anyja elhagyott szerelmére, mégsem az, hanem a fia. Az ő szerelmük azonban beteljesedik.
     Razsinnáta törzséhez való visszatérésével, tapasztalatainak birtokában, kultúrhéroszhoz méltón a jobb élet lehetőségét hozza el, hiszen gyógyító tevékenységet folytat, az idegenektől való félelmet eloszlatja, akik az anyagi felvirágzás lehetőségét hozzák magukkal a velük való kereskedelem által. Azonban az idegenekkel kötött házasságok miatt az Isten megbünteti a cigány népet. Razsinnáta különleges képességeinek birtokában megérzi, a nagy baj beköszöntét. Az Isten, hasonlóan a Biblia Istenéhez vízzel és tűzzel pusztítja el a régi törvények ellen vétőket, pusztán négy embert hagy életben, két férfit és két nőt, akik közül koránál fogva egyedül Razsinnáta képes új élet kihordására. Így tulajdonképpen utolsó kultúrhéroszi tette, a „második ősanya” szerep felvállalása, népe életének fenntartása, a folytonosság biztosítása. Az új állapot megszületése nem csak egyéni szinten történik meg, hanem a tágabb közösség, a nép szintjén is, ezzel megvalósul a társadalmi rend, mely nélkül, mint láttuk, nincs élet.
     A mozgás azonban nemcsak a káosztól a kozmosz felé történhet, hanem fordítva, a kozmosztól a káosz irányába is, ezt sugallja pédául az „aranykor” vagy az „elveszett paradicsom” mitologémája. A görög mitológiában és több nép epikus költészetében az „előidők” valamiféle „hőskorszak” formájában is megjelenhetnek.20 Ez tárul elénk a Csak vitt a szél és a Pogánytűz című művekben is. Az egyik esetben a földi világtól elzártan, egy tengermélyi szigeten található az első cigányok királysága, melyről ők így vallanak: „A mi világunk picinyke, de szép, mint az igazgyöngy nemes ragyogása. Egy nap alatt bejárható. Sziget. Nem birodalom láthatatlan, távoli végekkel. Ez itt a szeretet szigete.” Ebből a paradicsomi állapotból szakadnak ki szabad akaratukból, s tapasztalják meg a „fenti”, földi világ kegyetlen önzését, s szenvedik el az őket ért csapásokat, melyek majdnem népük kiirtásához vezetnek. A Pogánytűz című kötetben szintén a cigányok virágzó királysága tárul elénk, mely óriási, más népek tiszteletétől övezett birodalom a földön. Azonban szörnyű bukásra ítéltetett elbizakodottsága miatt. Hasonlóan az előző történethez, itt is szinte a teljes kipusztulás fenyegeti a cigány népet. Ám mindkét esetben felcsillan a rendteremtés, a kozmosz megvalósításának lehetősége, amely azonban már nem az eredeti állapot visszaállítását jelenti, hanem egy új minőség megteremtését, alkalmazkodást a megváltozott körülményekhez.
     Szécsi Magda történeteiben, akárcsak a mítoszokban a szereplők, különösen a hősök egyénített figurák, nem köznapi emberek, családi kapcsolataik részletesen jelezve vannak. Ellentétben a (nép)mesék szereplőinek nevével többnyire nem olyan általános és tipikus nevük van, mint Jancsi és Juliska, Piroska, Nagyerejű János stb., bár előfordul, hogy nevük egyben jellembeli tulajdonságukra is utal: pl. a szenvedélyes, örökké izzó hősnő, Para (láng), vagy az érzések nélküli Pahó (jég). Mindez a mítoszokra jellemző, akárcsak az, hogy a cselekmény bonyolult, s gyakran törik meg lazán kapcsolódó epizódok, mint azt pl. Hanidzsa vándorlásának történetében is láthattuk. A történetekben rendszerint a színlelés és a furfang nem játszik döntő szerepet, annál inkább az egyéneknek – akik inkább személyiségek, semmint típusok – kiszámíthatatlan reakciói. A mítoszok egyik, (nép)mesétől eltérő vonása a képzelet durva és gyakran paradox működése.21
     Ezek a történetek, ellentétben a Hamupipőke és a mesebeli királyfi típusú mesékkel, nem pusztán a köznapi ember álmait és vágyait fejezik ki – bár az is megjelenik bennük, különösen a szerelmi szálakban, de még ez esetekben sem az egyén életének beteljesedésén, hanem a közösség fennmaradásának biztosításán és megerősítésén van a hangsúly. Ellentétben a (nép)mesékkel nem egyszerű társadalmi helyzetekre reflektálnak, hanem komolyabb, mélyebb céljuk van a történet elmondásával, egy népcsoport identitásának megőrzése, megerősítése, a gyökerekhez való visszatalálás biztosítása, iránymutatás a jövőt illetően a „túlélési stratégiák” megfogalmazása által.
     A fentiekből kitűnik, hogy Szécsi Magda fent bemutatott művei annak ellenére, hogy mesékként vannak jelen a köztudatban, sok tekintetben a mítosszal mutatnak rokonságot, hiszen igen sok szempontból hordozzák azok jellemző jegyeit, (nép)meséktől megkülönböztető vonásait. Meletyinszkij hívja fel rá a figyelmet, hogy a szakrális jelleg elvesztése a mítosz mesévé alakulásának egyik legfontosabb mozgatója. A szakrális jelleg elvesztésével elkerülhetetlenül csökken a hit, hogy az elmondottak megfelelnek a valóságnak.22 A Madarak aranyhegedűn című kötetben olvashatjuk a Poklok Fejedelme és Hanidzsa beszélgetését, melyből kiderül, hogy a lány és népe számára meséik még igazak, mondhatni „szent” történetek.: „- Csak nem hiszed el ezt a buta mesét? - nevetett a még mindig láthatatlan. – Tehát igaz. – jegyezte meg a lány. – A cigányok olyan babonásak, hogy hetet-havat összehordanak. Meséikből merítik bátorságukat – nevetett fel gúnyosan Romodoláksán. – Hiszek a meséinkben. – jegyezte meg a lány…”23 S Hanidzsa szavaiban, mintha az írónő már fentebb közölt vallomása fogalmazódna meg itt újra a meséihez való viszonyáról, azok erőt adó voltáról.
   
         1 Kovács József: Segíteni kell az embereket.
      Napjaink, 1989. 5.sz. 14. p.
         2 Szécsi Magda: Madarak aranyhegedűn.
      Omnis Fabula, Bp. 1996. (hátsó borító, Fűzfa Balázs ajánlása)
         3 Több, e témával foglalkozó kutató a mítosz és népmese kapcsolatát tárta föl, munkámban csak azokra a vonásokra térek ki, melyek a műmese szempontjából is jelentősek.
         4 G.S. Kirk: A mítosz.
      Holnap Kiadó, Bp. 1993. 23.p.
         5 G.S.Kirk: A mítosz.
      Holnap Kiadó, Bp. 1993. 62.p.
         6 J. Meletyinszkij: A mítosz poétikája.
      Gondolat Kiadó, Budapest, 1985. 341. P.
         7 V. J. Propp: A mese morfológiája.
      Osiris-Századvég, Bp. 1995. 164-165. pp.
         8 J. Meletyinszkij: A mítosz poétikája.
      Gondolat Kiadó, Bp. 1985. 338.p.
         9 J. Meletyinszkij: A mítosz poétikája.
      Gondolat Kiadó, Bp. 1985. 216-219. pp.
         10 G.S. Kirk: A mítosz.
      Holnap Kiadó, Bp. 1993. 69.p.
         11 Szécsi Magda: Az  aranyhalas lószem tükre.
      Hungária Sport Kiadó, 1988. 19.p.
         12 Szécsi Magda: Az aranyhalas lószem tükre.
      Hungária Sport Kiadó, 1988, 23.p.
         13 Szécsi Magda: Az aranyhalas lószem tükre.
      Hungária Sport Kiadó, 1988. 142.p.
         14 Szécsi Magda: Pogány tűz.
      AB OVO Kiadó, 2000. 5.p.
         15 Szécsi Magda: Pogánytűz.
      AB OVO Kiadó, 2000.46-47.pp.
         16 J. Meletyinszkij: A mítosz poétikája.
      Gondolat Kiadó, Bp. 1985. 236-237. pp.
         17 Szécsi Magda: Az aranyhalas lószem tükre.
      Hungária Sport Kiadó, 1988.
         18 J. Meletyinszkij: A mítosz poétikája.
      Gondolat Kiadó, Bp. 1985. 291-292.pp., és 294.p.
         19 Szécsi Magda: Madarak aranyhegedűn.
      Omnis Fabula, 1996. 76.p.
         20 J. Meletyinszkij: A mítosz poétikája.
      Gondolat Kiadó, Bp. 1985. 287. p.
         21 G.S. Kirk: A mítosz.
      Holnap Kiadó, Bp. 1993. 68.p.
         22 J. Meletyinszkij: A mítosz poétikája.
      Gondolat Kiadó, Bp. 1985. 341. p.
         23 Szécsi Magda: Madarak aranyhegedűn.
      Omnis Fabula Kiadó, 1996. 60.p.