A bűnbak-keresés veszélye…
(Osztojkán Béla gondolataiból)

Az Új Szemle (Cigány nevelésügy és kultúra) bemutató számában interjúkat közölt különböző írókkal arról, hogy mit tehet a nevelés, az irodalom, a művészet az előítéletek ellen. A témában megszólalt Osztojkán Béla is:

      „Mindenkinek, elsősorban azonban az íróembernek- kezdi Osztojkán – számot kell vetni magában azzal, hogy senki sem bújhat ki a bőréből. A legjobb, a legtisztább szándék ellenére, benne rejtőzhetik idegsejtjeinek szinte genetikai mélyén, s gyermekkora, neveltetése, szociális-kulturális és sos-sok más élményrétegének, komplex tényezők folytán, és minden intellektuális önkontroll mellett egy látens, áttételes előítélet-reflex. Megdöbbentő, hogy néha művelt emberek is milyen könnyen öntelten mondják: „Nekem nincsenek előítéleteim.” Rendkívül veszélyes ez a magabiztosság, mert elaltatja a mindenkoron szükséges önkontrollt.

      Hogy mit tehet a nevelés az előítéletek ellen?- folytatja Osztojkán-, erre a kérdésre a kollégák bizonyára sokféleképpen feleltek, én gondolatmenetem jegyében egyet emelnék ki – amennyiben nem ismétlése előttem szólóknak – ez pedig: mint minden igazi nevelés, úgy az előítélet ellen való nevelés is önmagunkon kezdődik. S az emberi élet végéig kell tartson, folyamatosan. Életünk során újabb és újabb környezeti hatások, burkolt és nyílt konfliktusok érnek bennünket, óhatatlanul változunk ezek hatására, és ha nem tartjuk magunkban ön-neveléssel mindig készen a kételyt, hogy nem tévedünk-e valamilyen ítéletünkben, ha ítéletrendszerünket lezárt, biztosnak tartjuk (mint egy széfben az aranyvalutát), akkor, úgy lehet, ilyen magabiztosan tévedünk.”
      Itt emlékeztethetünk arra: Osztojkán Béla mind költői, mind prózaírói munkájában akkor is tükrözteti előítélet elleni attitűdjét, amikor nem a cigányokról van szó, hanem egyetemes emberi vonatkozásokról. Művei elé mottóul, Camus legpozitívabb korszakának mondását lehetne írni: „ Író számára nincs parancsolóbb téma, mint a szegénység.”A lét bugyraiban vergődő emberek sorsát rajzolja meg. Olyanokét, akiket a környező társadalom szinte viszolyogva -  előítéletesen - taszít magától. És bennük felmutatja az esendően kis gyertyákként pislákoló embert, szeretetvágyát, görcsös társkeresését.(Mint kitűnő, „Nincs Itthon az Isten” című novelláskötetében, melynek tv-adaptációja volt a „Halottak gyertyafényben”).
      A kisemmizettekkel (üldözöttekkel) való szolidaritás visszatérő motívum költészetében is. Verseinek-prózájának közös mottóul lehetne felírni ezeket a sorait:
     
      „Tolvaj népnek üldözés a sorsa –
      csakhogy tolvajjá meg az válik,
      kit tolvaj sorsa űz.”
     
„Az ember azt hinné, hogy a népek, népcsoportok, amelyeknek egy adott térségben egyaránt kijutott a megpróbáltatásból, elnyomatásból, érzékenyebbé, megértőbbé válnak a másik, hasonló sorsban élő iránt. Ezzel szemben a paradox valóság éppen az, hogy inkább türelmetlenebbé lesznek a többiekkel szemben, gyanakvók, bizalmatlanok. Fájdalmas, hogy az a folyamat a Duna-medencében körülöttünk ma is tapasztalható.”

 A Németh László által elemzett „nemzeti bűnbak-keresés” visszatérő válságjelensége jut eszünkbe, amikor Osztojkán az előítéletekkel kapcsolatban erre tér ki.
„Társadalmi méretekben mindig akkor válnak intenzívebbé, veszedelmesebbé az előítéletek, amikor valami krízis következik be, gazdasági-politikai válság. Reálisan szembe kell néznünk azzal, s idejében felmérni a jelenségeket, hogy a gazdasági helyzettel járó gondok lecsapódnak a cigányság körül. A bűnbak-keresés veszélye nagy, súlyosan megzavarhatja éppen azt a közhangulatot, amelynek konszolidálása a gazdasági-társadalmi feladatok harmonikus végrehajtásához szükséges. A helyzet azonban – ez gondolom, köztudomású – súlyosbodik, mert a gazdasági élet újjászervezése elsősorban a kvalifikálatlanabb cigány-munkaerőket érinti.”

 A történelem tanúsága szerint, amikor egy etnikum tényleges fejlődési folyamata, állomása következik be, és vezető köreinek immár nemcsak az etnikumi igénybejelentés a feladatuk, hanem már pozicionáltságban részt kell vállalniuk a konkrét vezetésben, intézkedésben, akkor a korábban egységesebb energiák, magatartások szétforgácsolódnak, sőt részben konfrontálódnak.

„Nem a nézetek uniformizálására gondolok – mondja Osztojkán Béla -, hanem a stratégiai vonalak, az erkölcsi és anyagi erők koncentrálása kerül előtérbe. Csak ez segítheti a magasabb fokú identitástudat egységének kialakulását, márpedig csak ezzel jár együtt bármely fajta közösség érett felelősség-tudata önmaga és az össztársadalom iránt. Csak fejlett, sérülésektől mentes identitástudatra épülhet egészségesen, organikusan a gazdasági-társadalmi-kulturális fejlődéssel lépést tartani tudó integráció.”

(Az összeállítást  Osztojkán Béla emlékére, Kárpáthy Gyula: Menet közben című kötetéből idéztük.)