Valami intéznivalóm akadt a péróban‚ ezért kerékpárra pattantam. Már közel jártam a célhoz. Igyekeztem tartani a tempót, mert a kutyák annyira közel jöttek, hogy attól tartottam, ha pedálozás közben véletlenül bele találok rúgni valamelyikbe, belém marnak. Egyelőre még sikeresen kaszkadőrködtem, amikor hirtelen valami furcsa fekete anyag kezdett röpködni felém. A röppálya rekonstruálása révén a mozgó lóállás mindenkori helyzetét meglehetős pontossággal sikerült bemérnem, de a repülő tárgyak mibenlétéről és arról‚ hogy ki az‚ aki ekként próbálja üdvözletét tenni, még halvány sejtelmem sem volt.
Egyszer evezés közben volt egy ehhez hasonló élményem, de akkor csupán a támadás oka maradt rejtve elottem‚ a támadók kiléte egyértelmű volt: hattyúk üldöztek, és csőrükkel hátulról próbálták megkopogtatni a fejemet. Találat akkor nem ért, és eddig szerencsére most sem. A bozót sűrű volt, a bombák egyszer messzebbről, egyszer közelebbről jöttek. De még mindig sehol egy ember.
A kutyáktól nem félek, eddig még soha nem bántott kutya‚ futott át az agyamon. Megmakacsoltam magamat. Úgy határoztam‚ nem fordulok vissza, nem adom fel. – Mi van‚ csak arra van merszed, hogy dobálj?! Félsz mutatkozni?! Látod, hogy egyedül vagyok, te látsz engem! – kiáltottam a bozót felé. – Hova megy erre?! – szólt ki valaki a bokor mögül. – Ha akarod tudni, Lólihoz. Ismered? A nevet hallván a dobálózó elordította magát: – Me pindzharav! Persze fogalmam sem volt‚ mit mond. Kisvártatva elougrott a gazból egy jó „kormos” gyerek. – Velem gyüjjön! – mondta‚ és elindult előttem. – Ha úgy akarod! – mosolyodtam el a mezítlábas lurkó határozott szavára. Amikor a házakhoz értünk‚ a gyerek bekiáltott az illető ablakán. A nevén szólított kijött, de nem látott valami szívesen.
– Parasztok ide csak úgy nem járnak! Hogyan tudott idegyönni? – kérdezte bizalmatlanul a cigányember‚ és a szemébe húzta a kalapját. – Hát... a biciklimen jöttem – mondtam némi habozás után‚ mert nem tudtam‚ miként érti a kérdést. – Állatokkal nem talákozott? – tolta most a tarkójára a kalapot. – Kutyákkal... Meg malacokat is láttam... Meg‚ azt hiszem‚ lovat. De nem nagyon figyeltem. – Akkó jó van! Hogyan monta a kutyáknak? – Mármint hogy mit mondtam a kutyáknak? Erre gondol? – Csak roma nyelven értenek! – jelentette ki. – Nem beszéltem hozzájuk – mondtam most szarkasztikusan‚ pedig a kutyákhoz egyébként valóban szoktam beszélni. – Akkó meg! Akkó meg hogyan?! – kérdezte most már inkább csak magától‚ aztán szúrósan a szemembe nézett‚ majd lassacskán ellágyult a tekintete‚ és egy fejmozdulattal beljebb invitált: – Na, gyüjjön be! Ha az állatok beengedtek‚ és a „paraszt szagom” miatt nem téptek meg, akkor jó ember lehetek.
|