Hadd kételkedjek már. A magyar uniós elnökség egyik fő célja, hogy az EU fél éven belül megalkossa a „közös, átfogó európai romastratégiát” – csak azt kellene tisztázni, hogy ez kinek a közös stratégiája lenne kivel.

Először is kikerülhetetlen a kérdés – el is hangzott már –, hogy milyen alapon akar Magyarország irányt mutatni Európának, miközben a saját cigányproblémáját is tragikusan képtelen megoldani. Ezen a szinten nem működik a Fidesz szokásos válasza: „de a szocik csinálták”.

Másodszor, a nyugat-európai országoknak nincs romaproblémájuk. A kevés, hagyományos életmódot folytató, vándorló cigány életét liberális és jóléti törvények szabályozzák és könnyítik meg. A nyugat-európai országoknak bevándorló-problémájuk van, ez lehet török-, algériai-, marokkói probléma stb.

Mellesleg ezzel ők is sokat kínlódnak, és nemigen tudják megoldani. (Az, hogy Európa déli szomszédságában muszlim népek élnek, csak tovább nehezíti a dolgot.) De aligha képzelhető el, hogy például Merkel a „közös, átfogó európai törökstratégia” kidolgozására szólítaná fel a másik huszonhat tagállamot, és még nehezebben tudom elképzelni, mi mást felelnének rá a többiek, persze diplomatikus formában, mint hogy „ez legyen a te bajod”.

Cigányproblémájuk a volt keleti blokk országainak van, főleg Romániának, Magyarországnak, Bulgáriának, azután Szlovákiának, Csehországnak. Nyugat-Európa számára a cigánykérdés a bevándorló-probléma egy új változata, azzal a különbséggel a régiekhez képest, hogy a küldő országok az Unión belül vannak. Hogy a megváltozott helyzet megoldására mennyire nem elegendőek még Nyugat-Európa eszközei és civilizációs tartalékai sem, azt az olaszországi roma táborok felgyújtása vagy legújabban a Sarkozy-botrány mutatja.

A régi tagországok a bővítéskor aligha voltak tisztában a baj súlyosságával és jellegével, csak akkor vettek tudomást a létezéséről, amikor a határok megnyitásával egyik napról a másikra házhoz jött. A romakérdés mai formájában a létező szocializmus öröksége: a jórészt agrárius térségekben a hagyományos mesterségekből élő, többnyire vándorló, földet nem művelő cigányokat igyekeztek a „szocialista társadalom” legalsó, ám letelepedett rétegéhez asszimilálni. Kilencven százalékukból ipari vagy mezőgazdasági segédmunkást csináltak, vagy legalábbis megpróbálták. Dolgozni ugyanis kötelező volt akkor is, ha a munkának nem volt haszna, és az általános ellenőrizhetőség megkövetelte, hogy mindenkit el lehessen érni valamilyen lakcímen.

A piacgazdaságra való áttéréskor a haszon nélküli munkából munkanélküliség lett, a helyhez kötésből gettósodás. (Itt érdemes megjegyezni, hogy a nyugat-európai cigányok meghatározó jegye éppen a hagyományos foglalkozások űzése és a vándorlás; a francia törvény úgy is nevezi őket: „utazó emberek”. Merthogy a roma mint etnikum a francia jog szempontjából nem létezik. Már csak ez is nehézséget okoz a „közös európai romastratégia” kialakításában.)

Hogy a szocializmus mennyiben képes a saját maga által okozott baj gyógyítására, már láttuk. A Fidesz elégtelen receptet ad, a végtelenségig bízik a mezőgazdaság és a háziipar munkaerő-felszívó képességében, nem törődve azzal, hogy a piachoz jutáshoz, vagyis a gazdasági fennmaradáshoz nem elég az alacsony képzettséget követelő munka puszta mennyisége.

A baloldali liberalizmus az egész kérdést a rasszizmusra és annak elítélésére fordítja le, abban a hiszemben, hogy ha a többség X százalékát lenevelnék az előítéletekről, minden rendbe jönne. Hatalmas tévedés.
De nem működik itt a neoliberális-libertárius recept sem, az ugyanis azon axiómán alapul, hogy mindenki részese lehet a piacnak, és nem számol azzal a lehetőséggel, hogy a népesség hatalmas tömege eleve ki van zárva már a munkapiacról is. Nem kell magyarázni, hogy ez mennyire káros a nemzetgazdaságok egészére nézve.

A nemzeti, nemzetközi piacról kirekedtek tömegén csak piacon kívüli eszközökkel lehet segíteni. Ez nem feltétlenül állami segítség, lehetne mondjuk a történelmi egyházak missziója is. Lehet továbbá segíteni a helyi közösségekben, rettentő szívóssággal, jóakarattal és persze sok – uniós – pénzzel, ahogy megtörtént például Kakucson. De ez nem stratégia.

Stratégia például az lenne, ha a magyar államnak volna egy hosszú távú programja a romák kulturális és piacgazdasági felzárkóztatására a különleges óvodák létesítésétől – mert az iskolában már késő kezdeni – egészen addig, hogy ösztönöznék a vállalkozások betelepülését a nagy roma arányszámú térségekbe, mert ott olyan munkaerőt találnak, amelyik nem rosszabb minőségű a „magyarnál”. Mely utóbbi – pillanatnyilag – eleve nem túl jó minőségű. És ehhez legalább egy emberöltő kell, meg legalább egy emberöltőn át rengeteg pénz. Olyan sok pénz, amennyit a közeljövőben semmilyen színű magyar kormányzat nem szánna rá, még akkor se, ha lenne ilyen stratégia. De nincs.

Közös európai stratégia pedig az lenne, ha az érintett új tagállamoknak volna ilyen stratégiájuk, és a gazdag nyugati országok, amelyeknek elméletileg telik a pénzéből, átutalgatnák nekik egy emberöltőn át ezeket a hatalmas összegeket. De nem utalják át, mert sem a magyar önrészt nem látják, sem a magyar stratégiát, a saját, pénzfaló bajaikat annál inkább.

Érthető, hogy a radikális nacionalizmussal vádolt magyar kormány olyan programmal akar kiállni az európai rivaldafénybe, amelynek semmilyen nacionalista felhangja nincs. Ellenkezőleg, hamisítatlan liberális téma. Csak a jó szándék nem elég, ha a kormány a magyar viszonyokat elhallgatja saját maga elől, az európai viszonyokhoz meg alig ért.

(Forrás: parameter.sk)

Average user rating